A titkárnő esete

Feltettem egy dilemmát a Play Integrity csoportba a Facebookon:

Irmgard Furchner most 97 éves. 1943 és 1945 között egy koncentrációs táborban – ahol 65 ezer ember halt meg – civil alkalmazottként dolgozott. A hölgy irodista volt. A táborparancsnok titkárnője.

Ha most kerül bíróság elé és Ön lenne a bíró, elítélné bűnrészességért?

A csoporttagok így szavaztak:


Komoly párbeszéd is folyt a kérdésről, amit ezen a linken lehet olvasni.

Két alapkérdés körül forgott a szavazás és az érvek is: a bűnösség és a büntetés értelme.

A bűnösség:

  • Az egyik sarkos álláspont érthetően az volt, hogy bűnös az, aki bűnt követett el. Mindenki ebbe a csoportba tartozik, aki hozzájárult a borzalomhoz.
  • A másik álláspont szerint egy agymosott teenager lány állt be dolgozni, akinek ezt az utat diktálta a társadalmi közeg. „Hány fiatal tud ellenállni?”

Ebben a második gondolatmenetben, megkerülhetetlen Hana Arendt híres esszéje az Eichmann perről, a Banality of Evil. Eichmann is azt vallotta, hogy parancsra tette. Egy fogaskerék volt, aki akkor és ott élt, dolgozott, csak a saját munkájára fókuszált és nem érzékelte tette súlyát. Lehetséges ez? Ez egy olyan kérdés, ami évtizedek óta foglalkoztatja a pszichológusokat és filozófusokat.

Ide tartozik az a felvetés is, hogy „Azt kellene megvizsgálni, hogy milyen mozgástere volt, és ezen belül milyen döntéseket hozott.” Gyakori érv, hogy akkor ellenállni, maga a halál lett volna. Vizsgálták ezt a kérdést a női táborőröknél, zsidókat gyilkoló katonai osztagoknál…. Ami talán sokaknak meglepő: volt, aki kiszállt, és kiszállhatott. Ha tud németül, vagy angolul, ajánlom a Das radikal Böse dokumentumfilmet, ami megrázóan pontos képet ad arról a pszichológiai folyamatról, ahogy szerető családapákat lehetett elvezetni addig a pontig, hogy az ukrán fronton egész falukat, anyákkal és gyerekkel együtt legyilkoljanak, majd levelet írjanak szeretett családjuknak, hogy védik őket. Megrázó film, ami követhetővé tesz (nem elfogadhatóvá!) egy folyamatot. Hátborzongató.

A másik kérdés, hogy miért büntetünk. Itt azt, az amúgysem működő gondolatot, hogy a börtön átnevel, ezesetben hanyagolhatjuk. Lehet azonban jelentősége az elrettentésnek. Évtizedekkel később is lakolnak az elkövetők. Ez egy ésszerű érv. Volt olyan újságíró kommentátor, aki ezt az Ukrán háború miatt is fontosnak érezte.

Jelen esetben persze felmerül az a kérdés is, hogy a társadalmi propaganda és agymosás mennyire közömbösíti az ilyenfajta ész érveket is. Meg az is, hogy az ilyen erős társadalmi nyomás kezelhető-e úgy, mint az elmebetegség, ami miatt nem kezelik a tettest bűnelkövetőnek?

Az utolsó logika, hogy a büntetés helyreállítja a megsértett világrendet. Többen azért szavaztak a felfüggesztett börtön mellett, mert az bántalmazottak hozzátartozóinak elégtétel lehet. Volt, aki azt írta, hogy „büntetés volt az élet, hiszen végignézett…” és – feltételezhetően, vagy jó eséllyel – egyszer csak kijózanult a propaganda hatása alól.

A perben a vádlott nem is akart részt venni. Végig hallgatott. Egyszer szólat csak meg. Azt mondta: „Sajnálom azt, ami történt. Sajnálom, hogy ott voltam. Nem tudok többet mondani.” Lehet ezt helyreállító gesztusnak tekinteni?