Az etikus aktus felszabadít a rosszalkodásra
Bazerman és Tenbrunsel írják le az alábbi tanulságos kísérletet a szervezeti viselkedés etikusságának egy paradox helyzetéről. A résztvevők egyik csoportja a „becsüsök” voltak, akiknek az volt a feladatuk, hogy becsüljék meg egy korsóban lévő érmék értékét; a másik csoport a „tanácsadók” voltak, akik a korsóban lévő érmék értékét illetően tanáccsal szolgáltak a becsüsök számára. A tanácsadók jobban megvizsgálhatták a korsót, mint a becsüsök. A becsüsöket a becslésük pontossága szerint jutalmazták. A tanácsadók egy részét a szerint jutalmazták, hogy a becsüseik milyen pontosan becsültek az ő tanácsukat megismerve. Más tanácsadókat az alapján jutalmaztak, hogy milyen magas becslést adnak a becsüseik. Ebben a helyzetben a tanácsadók érdekkonfliktusban voltak, mivel nem a pontosság alapján, hanem a becslés növelése alapján jutalmazták őket – míg a becsüsöket, akiknek tanácsot adtak, a pontosság alapján jutalmazták. Nem meglepő módon az utóbbi tanácsadók magasabb értékeket tanácsoltak becsüseiknek, mint azok, akiket a pontosság alapján jutalmaztak. Ez idáig a vállalati és tanácsadói világból ismert érdekkonfliktus modellezése.
De vajon mi történik, ha a transzparencia nevében a tanácsadók becsületesen és őszintén feltárják az érdekkonfliktusukat. És itt jön az etikai paradoxon. Azok a tanácsadók, akik feltárták érdekkonfliktusukat, még magasabb értékeket tanácsoltak a becsüseiknek, mint azok, akik nem tárták fel. Sőt, a becsüsök nem számították le ezt a körülményt a tanácsból, kész pénznek vették amit a tanácsadók javasoltak. Ennek következtében azok a tanácsadók, akik feltárták az érdekkonfliktusukat, több pénzt kerestek, becsüseik pedig kevesebbet, mint akkor, amikor az érdekkonfliktus feltáratlan maradt. Más szóval, az érdekkonfliktus feltárása növelte a hátrányos következményeket. A feltárással pszichológiailag felmentették magukat az alól a morális kötelesség alól, hogy azoknak az érdekét tartsák szem előtt, akiknek tanácsot adnak.
