Vezetési kultúrák ütközete

Nelson admirálisra óriási felelősség nehezedett a trafalgar-i csata előtt. Napóleon spanyol-francia flottája túlerőben volt az övével szemben, s el volt szánva arra, hogy megtizedeli Nelson flottáját, így olyan tengeri hatalmat vív ki, ami lehetővé teszi, hogy partra szálljon a brit szigeteken. A spanyol armada támadása óta nem fenyegette ekkora veszély Angliát.

A hadtörténészek érthető módon sokat foglalkoztak ezzel az ütközettel, és az egybehangzó konklúzió rendre az lett, hogy Nelson zseniális stratégiát alkalmazott, s ez vezetett az óriási győzelemhez. Leegyszerűsítve, az addig és akkoriban tipikus tengeri ütközetek úgy zajlottak, hogy a két flotta felsorakozott egymással szemben úgy, hogy a hajók oldalukat fordították az ellenség felé. Ebből a pozícióból adták le a sortüzeiket nagy teljesítményű ágyúikból, s az ütközet addig tartott, amíg az egyik flottának sikerült eléggé meggyengítenie találataival a másikat. A vezetés szempontjából ez a felállás alkalmas volt a viszonylag jó központi kommunikációra a vezérhajó és a flotta többi hajója között zászlójelzések segítségével.

Nelson ezzel szemben teljesen más stratégiát dolgozott ki. Flottáját két oszlopba rendezte, és az ellenség flottájának sorára merőlegesen támadott, áttört a soron így három részre szakítva a spanyol-francia flottát. Ezzel óriási zűrzavart okozott, s az ő hajói közvetlen közelről vehették tűz alá az ellenség hajóit. Az eredmény: a britek Napóleon 33 hajójából huszonegyet foglyul ejtettek, egy pedig elsüllyedt, míg Nelson flottája egyetlen hajót sem veszített.

Stanley McChrystal amerikai tábornok nagyszerű „Team of Teams” című könyvében Adam Nicolson történész könyvére támaszkodva a következő fontos következtetéseket vonta le a szervezetekre és a vezetésre nézve ebből az ütközetből. Az ütközet során Napóleon és Nelson egészen másként, ellentétes módon viszonyult kapitányaihoz és tisztjeihez. Napóleon megtiltotta admirálisának, Pierre-Charles Villeneuve-nek, hogy a csata bármely szakaszában bármit is eláruljon a nagy stratégiáról a kapitányainak. Nelson ezzel szemben a csata előtti hetekben sok-sok megbeszélésen osztotta meg elképzeléseit a kapitányokkal és tisztekkel. A spanyol-francia flotta irányítása teljesen központi parancsokra épült, zászlójelekkel adta a vezérhajó az utasításokat, és az egyes kapitányok önállóan nem tehettek semmit, meg kellett várniuk az admirális parancsát. Nelson azzal indította el kapitányait és tisztjeit, hogy megengedte, sőt elvárta tőlük, hogy önállóan kezdeményezzenek, ami egyben azt jelentette, hogy kevés szerepet szánt a csatában amúgy is nagyon kiszámíthatatlan kommunikációnak. A váratlan stratégiai támadás, a hadrend megbomlása káoszt eredményezett a francia flottában, miközben a kapitányok tehetetlenségre voltak kárhoztatva. Noha Napóleon flottája mind méretben, mind technikájában komoly fölényben volt Nelsonéval szemben, az ő vezetési felfogása diadalt aratott a hagyományos, autokratikus vezetést gyakorló Napóleon fölött. McChrystal azonban tovább megy, és nem pusztán a konkrét trafalgar-i ütközet lefolyásával magyarázza Nelson sikerét. Már jóval az ütközetet megelőzően szívós szervezetépítő munkával alakított ki tisztikarában egy olyan szervezeti kultúrát, amely jutalmazta a kritikus gondolkodást és egyéni kezdeményezést, szemben az egyszerű „command-and-control” autokratikus vezetési kultúrával. Végső soron ez a szemlélet és szervezeti kultúra aratott történelmi diadalt Trafalgar-nál.