A politikai és szakmai etika mélypontja
Mégse ítélte el Trumpot a Szenátus.
Hosszú ideje nyilvánvaló, hogy pártvonalak mentén osztja meg az amerikai parlamentet és közvéleményt a Trump elleni alkotmánysértési eljárás. Miután több republikánus képviselő is elismerte, hogy Trump alkotmánysértést követett el, amikor Ukrajna támogatásáért cserébe politikai ellenfele elleni adatgyűjtést kért, a republikánusok arra hivatkozva nem szavazták meg elmozdítását, hogy mégis jobb Amerikának, ha ő marad az elnök. Tanácsdóként sokszor hall az ember ilyen érvelést, amikor alapvetően mélyrepülésben levő politikusok érvelnek azzal, hogy bár nyilvánvaló gyengeségük, ők még mindig jobbak, mint a lehetséges alternatívák. Ilyen önámítást rendszerint egyre mélyebbre csúszó teljesítmény, majd szégyenletes bukás követ.
A Trump ügy kapcsán, Alan Dershowitz, Trump ügyvédje védőbeszédében olyan elképesztő érvelést alkotott, ami azért a hazai gyakorlatban -tudtunkkal hál’istennek – még nem jelent meg. Azzal érvelt, hogy mindaddig rendben van a quid pro quo, vagyis, amikor az elnök egy ország támogatásáért ellenszolgáltatást kér egy másik ország vezetőjétől, amíg az a nemzet érdekét szolgálja. Az persze nincs rendben, ha az elnök magán érdekét szolgálja. Amikor azonban, akkor kér az elnök egy másik ország vezetőjétől politikai ellenfele ellen használható információkat, amikor úgy gondolja, hogy az ő megválasztása a köz érdekét szolgálja, akkor ez nem tekinthető hivatalvesztéshez vezető alkotmányszegésnek. Amennyiben ezt az érvelést elfogadjuk, nem marad határ se a személyes és nemzeti érdek között, se elvi alap, ami az önámítás következményeinek határt szabhat.
