Ha a csalás társadalmilag elfogadott

Az előző hetiek után még egy etikai emlékeztető tröténet, csak most a negatív oldalról

Dan Ariely, a kiváló és Kiszámíthatóan irracionális című könyve révén Magyarországon is ismert viselkedésgazdaságtan kutató a csalásra csábító helyzetek nagy változatosságát vizsgálta. Az alapszituáció mindig az volt, hogy egy feladatlapot kellett megoldani időre (5 perc állt rendelkezésre), és a kontrollhelyzetben nem volt mód csalásra, a kísérleti helyzetben viszont mielőtt a kitöltött feladatlapot bárki láthatta volna, a résztvevők iratmegsemmisítővel eltüntették, majd „becs szóra” bemondták, hogy hány feladatot sikerült megoldaniuk. Összesen maximum 20 helyes megoldás volt, minden helyes megoldásért 50 centet kaptak a résztvevők.

A kontrollhelyzetben, amikor tehát nem lehetett csalni, átlagosan 7 feladatot sikerült megoldani a résztvevőknek, ekkor a csalás mértéke nulla volt. Amikor „becs szóra” lehetett bemondani a lebukás kockázata nélkül, akkor a helyesen megoldott feladatok átlaga 12 volt, azaz, a csalás mértéke 5.

Amikor a csalás lehetséges helyzetben egy beépített ember egy perc múlva fölállt és jól hallhatóan közölte a kísérletvezetővel, hogy mind a 20 feladatot megoldotta, kéri az érte járó 10 dollárt. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Ám a kísérletvezető arcrezdülés nélkül elfogadta a „bemondást” és kifizette a 10 dollárt. Ebben az esetben a teljes csoport által „helyesen” megoldott feladatok száma 15 volt (a csalás mértéke 8). Mi történt itt? A kis jelent azt az üzenetet közvetítette a résztvevőknek, hogy a csalás társadalmilag elfogadott, hiszen a kísérletvezető szó nélkül hagyta a nyilvánvalóan lehetetlen „bemondást”, s így többen felhatalmazva réezték magukat, hogy ők is kövessék a példát.