Víziló dilemma
A víziló napjait alapvetően a vízben tölti, éjszaka pedig a szárazföldön legel. Az egyik legveszélyesebb állat, mert hatalmas, agresszív és kiszámíthatatlan. Számuk Afrikában drasztikusan lecsökkent, mert mind húsuk, mind az elefántcsontot helyettesítő fogaik miatt vadásszák őket. Veszélyben van a faj.
Kolumbiában viszont, ahol nem őshonos, túlnépesedett. Az 1980-as években Pablo Escobar drogbáró telepített 4 vízilovat magán állatkertjébe. Halála után a vízilovak kiszabadultak és gyorsan szaporodtak. Voltak esetek, amikor az emberekre és háziállatokra támadó vízilovakat a helyi vadászok lelőtték, de amikor ez nyilvánosságra került, a helyi és nemzetközi állatvédők felháborodását váltotta ki.
Mára már 80 víziló él Kolumbiában. Komoly környezeti kárt okoznak, ugyanis jelentős mennyiségű ürülékük szennyezi a természetes vizeket, és olyan káros algák és baktériumok elszaporodásához vezetett, amelyek emberi és állati betegségeket okoznak. A szakemberek szerint a víziló populáció exponenciális növekedésére lehet számítani Kolumbiában, ami egyre nagyobb veszélyt fog jelenteni a helyi ökoszisztémára.
Vadászat miatti felháborodás után, nemrég megpróbálkoztak a vízilovak kasztrálásával. A folyamat nagyon veszélyes volt, és egy állat kasztrálása 50.000 dollárba került.
Milyen stratégiát választana Ön?
A szavazás eredménye a facebook csoportban:
A szavazás és a Facebookon a Play Integrity csoportban olvasható hozzászólások összegzése:
A legtöbb szavazó, pénzt nem kímélve visszatelepítené a vízilovakat Afrikába. Így azonnal helyreállna a természetes rend, a vízilovak eredeti élőhelyükre kerülnének és ellensúlyoznák az állomány csökkenését. Állat- és természetvédő is megnyugodhatna.
Négyen a – szintén nagyon költséges – ivartalanításra szavaztak, vélhetően azért, mert így az állatok megölése nélkül halnának ki a kolumbiai vízilovak, bár csak miután várhatóan 40-50 éves életük alatt tovább károsítanák az ökoszisztémát. A beavatkozással járó trauma és fájdalom az állatnak és a 4-5 évtized környezetszennyezés mind elvszerűségében, mind következményeiben is már kompromisszumosabbá teszi ezt a javaslatot.
Számomra azonban mindkét nemes állásponttal kapcsolatban a kérdés az, hogy ki vállalná a költségeket. A vízilovak ugyanis Kolumbiában vannak. Egy elszegényedett országban, aminek bár 2016-ban sikerült végül békét kötnie több mint 50 évig tartó polgárháború után, de talapra állni nem igen tud, mert a drog bárók és militáns csoportok még mindig aktívak.
Egy kisebb csoport – következmény alapú megfontolásból – a természetvédelem oldalára állt a vízilovakkal szemben. Ők – egyes állatvédők várható felháborodása ellenére – kilőnék a vízilovakat, mert ahogy Bakos Béla írja „addig kell kiirtani, amíg nem okoz még nagyobb károkat”.
Kérdés, hogy akik a vadászat/vadgazdálkodásra szavaztak ezt az álláspontot fordították-e konstruktív, bevételt termelő megoldássá, vagy inkább Richter Sándor a túlszaporodást kontroláló vadaspark javaslatára gondoltak. Akárhogyis a kontrolált vadaspark és vadgazdálkodás nehezebben támadható, mint a kilövés, és ha jól szervezik, talán a lokális szennyezést is kezelni lehet a bevételből. Így nemcsak a támadásokat kerülheti el, de win-win (nyer-nyer) típusú megoldásnak látszik.
Az egész dilemma mögött van egy általánosabb dilemma is: Ki vállalja a felelősséget az állatbarát megoldásokért? És ez nem csak a szegény Kolumbia dilemmája. Vajon nem álszent dolog-e szegény állatokért aggódni úgy, hogy közben nem vagyunk tekintettel az érintett emberi érdekekre? És nem álszentsége-e a szegény vízilovak életéért óriási áldozatokat hozni, miközben nagyüzemi állattenyésztést folytatunk (kivéve az elvből vegákat)?
