A zsarnokoskodás kifinomult formái

A szervezeti integritás egyik legnagyobb ellensége az a fajta kommunikáció, a „bullying”, amelynek funkciója érzékeltetni a másik féllel, beosztottakkal, hogy korlátlan hatalmat gyakorol fölöttük az, aki ehhez a kommunikációs stílushoz folyamodik.

Az angolszász szakirodalomban „bullying” kifejezéssel illetett viselkedésnek számtalan formája van, és többnyire a tekintélyelvű hatalomgyakorlással áll összefüggésben. Utóbbi időben mind a pszichológiai szakirodalomban, mind a médiában sokat találkozni a kifejezéssel iskolai vagy kiber kontextusban. Maga a jelenség azonban szélesebb körű és időtlen idők óta létező magatartással kapcsolatos a különböző kapcsolatokban, szervezetekben.
Egy gyerekkori élményemmel és egy híres szociolingvisztikai esettel tudom a maga tiszta formájában érzékeltetni. A grundon az erős, nagy fiú odamegy a gyengébbhez, erősen mellbe taszítja azzal a felkiáltással kísérve, hogy „szóval szidtad az anyámat!” A gesztus lényege, hogy mindenki tudja, a csoport többi tagja is, az áldozat is, és természetesen a zsarnokoskodó is, hogy az állítása nyilvánvalóan valótlan. És éppen ez a megalázó gesztus lényege. Az együttműködő emberi kommunikáció alapelvét sérti meg szándékosan és látványosan. Ezzel a gesztusával azt fejezi ki, hogy korlátlan hatalma van, hiszen azt is büntetlenül megteheti, hogy olyasmit állít, amiről kölcsönösen tudja ő is és az áldozat is, sőt csoport is, hogy valótlan, tudja, hogy mindenki tudja, hogy nem tévedésből mondja, ő is tudja, hogy valótlan, és ezt mégis büntetlenül megteheti.
A szociolingvisztikai esetet a kiváló amerikai nyelvész, Susan Ervin-Tripp írta le, s egy afrikai amerikai orvos és polgárjogi aktivista, Alvin Poussaint esetét idézve egy őt igazoltató fehér rendőrrel. A párbeszéd magyarul így hangzik:
Rendőr: Mi a neved, fiú?
Poussaint: Dr. Pussaint.
Rendőr: Mi a keresztneved, fiú?
Poussiant: Alvin.
Mi ebben a bullying? A „boy” megszólítást a rasszista fehérek használják felnőtt fekete férfiakra. Poussaint azzal, hogy a vezetéknevét és titulusát adja meg, azt kommunikálja, hogy számára nem elfogadható a „fiú” megszólítás, van neki megfelelő státusú, tisztességes neve. Ha a rendőr számára eleve nem lett volna ez nyilvánvaló, akkor a válasszal egyértelművé teszi. Ezek után a rendőr annak tudatában, hogy a másik számára elfogadhatatlan és megalázó ez a megszólítás, megismétli. Büntetlenül teheti, ahogy a párbeszéd vége is mutatja, hiszen Dr. Poussaint a válaszával beletörődik a helyzetébe. És éppen ez a célja a rendőrnek.
Szervezeti helyzetekben ez a magatartás igen gyakori, sokkal gyakoribb, mint azt talán gondolnánk, és az autoriter vezetőnek azt az attitűdjét tükrözi, hogy folyamatosan emlékeztesse a beosztottjait, hogy ki itt az úr. Számtalan kifinomult formája van. Az egyik legegyszerűbb a megszólítás. Amikor a főnök látszólag jóhiszeműen, de felhatalmazás nélkül keresztnéven szólítja, tegezi a beosztottat. Vagy amikor olyan feladatot bíz a beosztottjára, amiről tudja, hogy rangján, végzettségén aluli és megalázó. Ennek a stratégiának fontos eleme, hogy folyamatosan ellenőrzi a saját hatalmát, hiszen amíg szó nélkül tűrik, addig nyugodt lehet a hatalma felől.
A politikában a diktatúrák jellemzője az ilyen kommunikáció. Amikor a diktátor a társadalom szemébe hazudik úgy, hogy pontosan tudja, azt mindenki hazugságnak tartja, és azt is tudja, hogy a társadalom tudja, hogy ő is tudja, hogy hazugságnak tartják, akkor ezzel az abszolút hatalmát törekszik kifejezni, sőt megerősíteni. Lám én ezt is megtehetem, senki nem mer szavamon fogni.
Talán nem szükséges hosszan ecsetelni, hogy az ilyen magatartás mennyire romboló a szervezet integritására nézve. Abban a szervezetben, ahol az efféle megfélemlítés a gyakorlat, akár finomabb, akár durvább eszközökkel, nincs esély arra, hogy hosszabb távon hatékony teljesítmény jöjjön létre. A jó hír az, hogy hosszú távon elbuknak az ilyen szervezetek, a rossz hír az, hogy gyakran túl sokáig képesek fennmaradni ahhoz, hogy súlyos károkat okozzanak.