A “kozmetikázás” összefogalalója

A 75 szavazó közül 45 így vagy úgy megtagadná a kozmetikázást (ezt az angolszász irodalomban „cooking the books” kifejezéssel illetik, ami lényegében hamisítás; a magyar „kozmetikázás” eufemizmus). A 45-ből 26-an a korrekt jelentést adnák át a főnöknek, 10-en miután ezt tették, felmondanának, 3-an tennének még egy próbálkozást a főnök meggyőzésére. 24-en bevállalnák a „kozmetikázást”, de nagy részük (19 szavazó) magát védve dokumentálná, hogy parancsra tette. Hatan tennének lépéseket úgy, hogy szólnak valakinek a főnök kéréséről, feltehetőleg magasabb beosztású kollégának. Végül voltak, akik viccesnek látszó válaszokkal kerülték meg a kérdést: „Szólok ismerőseimnek, adják el a részvényeiket.” vagy „kiírom a Facebookra”.


A kommentárok nagy része a felelősség áthárításának különböző módozatairól szólnak, kezdve azzal, hogy lehet legálisan is kozmetikázni, egészen odáig, hogy ez nem etikai, hanem munkajogi kérdés, nem tehetem meg, hogy nem teljesítem a főnököm utasítását.
Néhányan a racionalizálással próbálkoznak, pl. „milyen nagyságrendű módosítás” elfogadható. Kiemelkedően tanulságos szerintem az a hozzászólás, ami pontos önvizsgálattal leírja a belesodródás mechanizmusát:
„Annyira szeretném azt gondolni, hogy tisztességesen járnék el, és a főnökre bíznám a mutyizást. Azonban a valós élet gyakran nem ilyen. A főnök elmesélné, hogy mekkora kárt tudnék okozni a fafejű hozzáállásommal, hogy valójában nem is akkora kamu, mert hiszen felszálló ágban vagyunk, hogy gondoljak a saját kis részvénycsomagomra, meg a bónuszomra, és így, belülről nézve, könnyen elképzelhető, hogy átmenne a lelkiismereti rostámon. Az igazi kérdés az, hogy hol húzom meg a határt. Mi az a kamu, amit már nem vállalok be. De a lejtőn nincs megállás, és ezért nem kéne inkább rálépni a lejtőre.”