Életmentő testvérek

Angolul ’savior sibling’-nek azokat a gyerekeket hívják, akiket azért vállaltak a szülők, mert idősebb testvérük olyan halálos betegségben szenvedett, hogy megmentéséhez HLA kompatibilis őssejt, csontvelő, vagy szerv donorra volt szükség. Ilyen esetben az ’életmentő testvér’ lombikbébiként születik, mert így van mód a visszaültetés előtt a genetikai szempontból teljesen egészséges és legkompatibilisebb embrió kiválasztására, aki születése után testvére életét megmentő donor szerepét töltheti be.

Kérdés, hogy etikus-e a szülők részéről, akik nem akartak több gyermeket, hogy megszületett beteg gyermekük megmentése érdekében ezt a folyamatot vállalják?

A Facebook Play Integrity csoportban a szavazás eredménye a következő volt:

Bár a dilemma leírásában együtt szerepelt, teljesen igaza van Ringwald Gábornak, hogy nem mindegy, hogy a köldökzsinórvérből vagy csontvelőből nyert őssejt-, vagy szervdonor lesz-e a második gyermek. Az őssejt adomány esetén, a gyermek ugyanis nem károsodik. Persze ebben az esetben is dönthet úgy a szülő, hogy nem vállal egy második gyermeket, hogy megpróbálja megmenteni első gyermeke életét, vagy, hogy az embrió genetikai szűrését, vagy a mesterséges megtermékenyítést elutasítja. Érdekes, hogy a mi szavazóink nagyobb része nem a születés előtti orvosi beavatkozást utasították el vallási, vagy orvosetikai érvek miatt, hanem tisztán elvi álláspontot választottak: „gyermeket nem etikus eszköznek tekinteni”. A szavazók valamivel kisebb része etikusnak tartotta a második gyermek vállalását, mert esélyt ad az első életének megmentésére. Van-e ennél nyomósabb érv bármire egy szülőnek? És jelenti-e ez azt, hogy eszköznek fogják tekinteni a születendő gyermeket? Ad abszurdum, lemondanánk róla, az őssejt megszerzése után? Vagy egész életében „csak” az eszközt fogják látni benne? Vagy az első gyermekük megmentéséért egy másodikat is vállaló szülőkről inkább az feltételezhető, hogy mindent megtesznek, amit tudnak a gyermekeikért? És ahogy Káldos János írja pozitív identitást próbálnak építeni az első döntésből.

E dilemmának hatalmas irodalma van. Az ellenzők egyik érve a mi vitánkban is felmerült: a gyereket eszköznek használják. Úgy gondolom, ez nem az adott vészhelyzeten múlik, szülők hagyományosan hajlamosak eszköznek használni a gyereküket. Ez morális mentalitás kérdése, azt meg ne jogszabály döntse el.Az ellenzők másik általános érve, ami nálunk nem merült fel, hogy „dizájner bébik” gyakorlatához vezethet ez az eljárás. A veszély fennáll, de nem az ilyen esetek miatt, hanem mert sokan hajlamosak a „dizájnerségre” – gondoljunk csak arra az általános gyakorlatra, hogy a lány csecsemőktől megszabadulnak.

A harmadik ellenérv véleményünk szerint még ennél is megalapozatlanabb: az ilyen gyerek fizikailag és/vagy lelkileg sérül. Előállhat ilyen eset, de ehhez sem kell az itt taglalt eljárás. Gyerekek hátrányos megkülönböztetésének óriási kulturális hagyományai vannak.

Azt hiszem, hogy a „zsigeri” elutasítás jó példa Jonathan Haidt morálpszichológus gondolatmenetére, miszerint vannak konvencionális tabuk, amik ösztönösen ítéletre késztetnek bennünket, de nem tudjuk racionálisan megindokolni. Erre volt példa egy korábbi dilemmánk az incesztussal kapcsolatban.