Ami az elő két dilemmát összeköti – Connection between the first two dilemmas
English text below
Egy összegző gondolat az első két dilemmához, ami arra is rávilágít mért ezzel a két látszólag nagyon egyszerű, talán nem is dilkemmának látszó kérdéssel kezdtük.
Az első, zebrás kérdésre tréningeken is hasonló eredmények jönnek, sokan, gyakran megszegik a szabályokat, de úgy érzik, hogy tudják mikor jó ez, vagy azzal racionalizálnak, hogy rákényszerültek. A racionalizálásban az is segít, ha azt feltételezem, hogy mások is megszegik a szabályt. Ez a feltételezés pedig mifelénk jogos.
Ugyanakkor azt is tudja mindenki, hogy szabályokra szükség van. Különösen bajban, krízisben. A probléma a „kulturális szabály-relativizálással” az, hogy ha hozzászokunk, nemcsak a hülye szabályok, hanem a szabálykövetés is amortizálódik, nehéz előhúzni, amikor szükség lenne rá, és tudnánk értelmes szabályokat alkotni.
A postás esetében is első pillantásra logikus „okosban” egy látszólag nyer-nyer alku. Miközben napi sztressz három négy munkából élni, olyan emberekkel találkozni, akik miközben velem dolgoznak három másik feladatra is gondolnak, így mindig „el vannak havazva” és felületesek, késnek, konfliktusok között tépelődnek … Postásra várni, míg ő fusiban az előző lakóparkokban bóklászik…
Mindkét dilemma jó példa arra, hogy hogy vezet az adott kultúrában személyes, rövid távon „okos” és hatékonynak tűnő megoldás, hosszú távon szuboptimális, akár életképtelen működéshez.
Olyan világban élünk, ahol elvből is fontos lenne dönteni. Olyan elveket és szabályokat is kellene tudnunk tartani, amelyekből alig látjuk saját hasznunkat, amelyek megszegésékor nem biztos, hogy lebukunk, és olyanokat, amelyek csak akkor működnek, ha mindenki betartja őket. Különben nem működik a karantén, nem állítható meg a klímaváltozás, nincs szolidalitás, se fejlődés…
English
Connection between the two first dilemmas that reveals why did we choose to start with these two, seemingly simple questions.
When I ask the question about the street crossing in trainings, the reactions are very similar. The majority replies that they would cross the street. They know they breach a traffic rule but they are in a hurry and feel responsible for the waiting child and teacher. They often add that others would do the same. This expectation helps rationalizing the rule breaching. Unfortunately, this hypothesis is understandable in our culture.
It is also obvious from the discussions that people are aware that rules are necessary. They coordinate the life of a society and become crucial in difficult situations, in crisis and emergency. The danger in relativizing rules in every day practice is that we can get accustomed to the practice. The term for this is the “normalization of deviance”. When rules are relativized in general, even good rules become weak.
It is similar in the postman dilemma that the deal seem to be a simple and practical win-win solution. Such deals are common in our culture. Consequently, people are also common who overwhelmed by 3-4 parallel jobs, parallel obligations, loyalties, splitting their time and attention among often conflicting duties. The result is stress, delays, chaos… and frustrated clients waiting for the postman while he arranges his informal, black services in neighbouring gated communities.
Both dilemmas demonstrate that when simple, “clever” solutions dictated by short-term self-interest become normalized, they can lead to suboptimal practices and systemic operation of a society.
We live in a world where principled reflection and integrity would be important. We should be able to follow rules and norms even when our own, direct, personal benefit is not obvious, and we should be able to follow them even when the risk to be controlled and caught is low. We should somehow trust and follow even those rules that bring results only if all follow them. Without such principled behaviour the actual quarantine cannot work, there is no chance to stop climate change, there is no solidarity, and sustainable development either.
